4 tévhit a búvárkodásról (Kommentár: dr. Regász Mária)

A blogon eddig túlsúlyban vannak a tengerparti úti célok, melynek oka egyszerű: általában télen tudok huzamosabb időre a mindennapok ritmusából kiszakadni; s nincs is annál jobb érzés, mint a hideg telet hátrahagyva, egy gyönyörű tengerparton eltölteni néhány napot. És ahol tengerpart van, ott tenger is, melynek élővilága már gyerekként is izgatta a fantáziámat. Mindig is tudtam, hogy a palackos búvárkodást egyszer ki fogom próbálni, viszont egészen 2014-ig vártam vele, többek között a búvárkodásról kialakult sztereotípiák miatt. Miután jobban belemerültem a témába, rájöttem, hogy azok vagy nem igazak, vagy nem olyan formában, ahogy én azt korábban elképzeltem.

1. A búvárkodás drága, ezért a gazdagok kiváltsága

Elismerem, hogy a búvárkodás nem olcsó. Viszont az is igaz, hogy ha csak hobbi szinten űznénk, és nem az a célunk, hogy profi búvárként napi rendszerességgel merüljünk a világ tengereiben, akkor nem is kell érte hatalmas összegeket kifizetni. Általában nem, vagy nem sokkal drágább, mint bármi más, tengerparton népszerű elfoglaltság: például az itt bemutatott island hopping vagy az egyéb vízi sportok. A profi búvárok számára drága, hiszen egyrészt drága a felszerelés, másrészt ők gyakran is merülnek. A felszerelés nem megfelelő állapota és a helytelen karbantartás potenciális veszélyforrás, ezért a gyakran merülő búvárok a saját felszerelést preferálják, melyhez már hozzászoktak (hiszen biztosak lehetnek benne, hogy megfelelően karban van tartva), ez viszont komoly költségekkel jár. A hobbibúvárok számára a búvárboltok minden szükségeset biztosítanak a merülés idejére, melynek árát rendszerint a merülés tartalmazza. Fontos, hogy olyan búvárboltot válasszunk, melynek dolgozói profik: a felszerelés rendesen karban van tartva és a búvároktató, valamint dive master is érti a dolgát. Egy rövid beszélgetéssel és a felszerelés megtekintésével ezekre könnyen fény derülhet.

Manapság Délkelet-Ázsiában a legtöbb helyen 25 amerikai dollár körül kell fizetni egy merülésért, felszereléssel együtt, ha már megvan a búvárvizsgánk. A búvártanfolyam ára országonként változó, Thaiföld és a Fülöp-szigetek néhány szigete (de ide sorolható például Honduras is Amerikából, ahol még nem jártam, de hallomásból ismerem a körülményeket) a világ többi részéhez viszonyítva hagyományosan olcsó árakon kínálják a mintegy 3 napos programot, mely 4-5 merülést is magában foglal. Ennek ára mintegy 80-100 ezer forint körül mozog, helytől függően, de az élmény, hogy gyönyörű korallszirteken, rengeteg hal társaságában merülhetünk, minden pénzt megér.

Ha nincs búvárigazolványunk és nem is szeretnénk vizsgázni, csupán kipróbálnánk a palackos merülést, általában a merülés árához plusz 10-15 dollárt hozzáadva részt vehetünk az angolul discover scuba diving-nak nevezett programon, mely rövid ismertető és gyakorlás után 6 méter mélységig lehetővé teszi a merülést, búvároktató folyamatos felügyelete mellett.

Szeretném hangsúlyozni, hogy akár szeretnénk búvárigazolványt, akár nem, ha hébe-hóba elmegyünk egyet-kettőt merülni, akkor ennek a költsége egyszerűen visszahozható 1-2 olyan nappal, amikor visszafogjuk magunkat a költekezés terén. Mellesleg, ha gyakran járunk tengerparton és megtetszik a búvárkodás, akkor a vizsgát is elég egyszer letenni, a járművezetői engedéllyel ellentétben a búvárigazolványnak nincs érvényességi ideje.

2. A búvárkodás veszélyes

Egy potenciális veszélyforrás, nevezetesen a felszerelés állapota a fentiekben már felmerült, ez azonban könnyen kiküszöbölhető. Jól karban tartott felszereléssel is léphet fel 1-2 kisebb probléma (például a tankból a lélegző csövön keresztül elkezd kiáramlani a levegő), ennek esélye viszont egyrészt minimális, másrészt a merülést megelőző gyakorlás során ezekre a szituációkra külön figyelmet fordítanak, így nem csak, hogy be lehet, de be is kell őket gyakorolni, hogy ne érjen meglepetés. Tartom magam az állításhoz, hogy ha olyan búvárbolttal merülünk, ahol a felszerelés jól karban van tartva (ezt ránézésre is meg lehet állapítani), akkor minimális az esélye annak, hogy a merülés alatt bármi probléma merüljön fel.

Már csak azért is, mert a másik potenciális veszélyforrás a merült mélységhez kötődik. Részletekbe nem mennék bele, a lényeg, hogy minél mélyebbre merülünk, annál több rizikófaktorral kell számolni. A búvárkodás viszont rendszerben zajlik, és úgy találták ki, hogy kezdő szinten (Open Water Diving) olyan mélységig merülhetünk (18 méter), ahol komoly problémák (például dekompressziós betegség) nem, vagy csak nagyon szélsőséges esetben fordulhatnak elő, s egyébként is, probléma esetén könnyű a felszínre jutni. Ha az - egyébként egyszerű - szabályokat betartjuk (például: nem szabad benn tartani a levegőt), akkor minimálisra tudjuk csökkenteni a veszélyeket.

Pontos statisztikát nem ismerek, de amennyi merülő hely van szerte a világban és ahány ember merül ezeken nap, mint nap, a balesetek száma elenyésző. Előfordulhatnak speciális problémák, például hajóroncsban eltévedés, de ez egy külön történet, ugyanis roncs merüléséhez speciális képzettség szükséges, tehát a kezdő szinten hajóroncsba nem is mehetünk. Több helyen olvastam, hogy jóval nagyobb az esélye annak, hogy utazással kapcsolatos baleset ér, mint, hogy merülés közben érjen bennünket komoly probléma.

Hallomásból tudom, hogy potenciális veszélyforrás, ha merülés közben megfeledkezünk a még palackban lévő levegő mennyiségéről és későn vesszük észre, hogy nem maradt elegendő levegőnk a biztonsági megállóra. (Szintén nem mennék bele a részletekbe, a lényeg, hogy a merülés végeztével a vérben keletkezett nitrogén miatt ügyelni kell a felszínre jövetel sebességére és még a felszínre jövetel előtt néhány percre meg is kell állni.) Egy kezdő számára azonban mi más okozhatna nagyobb riadalmat, mint, hogy még a víz alatt elfogy a levegő a palackból? Úgyhogy kezdőként ettől nem kell tartanunk, kezdőként végig éberen merül az ember, arra összpontosítva, hogy minden flottul menjen. De ha bármi oknál fogva ilyen jellegű probléma lépne fel, akkor is ott van a társunk palackja, amihez egy extra légző csövön keresztül hozzá lehet férni. Pont ebből az okból kifolyólag csak párban lehet merülni.

Összegezve úgy gondolom, hogy a búvárkodás semmivel sem veszélyesebb, mint mondjuk a síelés vagy akár az autóvezetés. Mindre igaz, hogy ha betartjuk a szabályokat, akkor minimális az esélye, hogy bármi is történjen velünk.

3. Mindenhol cápák leselkednek ránk

Az egyik valós, viszont rendkívül minimális veszélyfaktor, ami Hollywood-nak köszönhetően torzítottan került be a köztudatba, az a cápák esetleges jelenléte. Sokan félnek a cápáktól, hiszen „A cápa” című filmnek köszönhetően vérszomjas, emberölő fenevadként váltak világszerte hírhedté. Azt már kevesen tudják, hogy relatíve sok cápafaj van, és ezek csupán elenyésző része agresszív. Statisztikák szerint, a világon található több, mint 480 cápafajból mindössze 3 felelős a támadások döntő többségéért: ez a hírhedt nagy fehér cápa, a tigriscápa, valamint a bikacápa. (Forrás: International Shark Attack File (ISAF))

Arról nem is beszélve, hogy manapság a túlhalászat következtében, sajnos nem, hogy félnünk nem kell, egyenesen szerencsésnek kell lennünk ahhoz, hogy cápát lássunk. Kezdőként ez hatványozottan igaz, hiszen az esetek többségében a cápák a mélyebb részeket kedvelik, ahova kezdőként nem is merülhetünk.

A másik dolog, amit megjegyeznék, hogy a médiában megjelenő hírek alapján a szörf veszélyesebb vízi sport, mint a búvárkodás, már ami a cápákat illeti. Búvárra támadt cápáról sokkal ritkábban szólnak hírek, mint szörfösre támadt cápáról, és azon esetek többsége is a már fent említett agresszív cápafajokhoz köthető. Búvárkodás közben a leggyakrabban látható cápafaj az úgynevezett szirti cápa, ami már kisebb méreténél fogva sem jelent veszélyt.

A fenti táblázat az 1958 és 2014 közötti időszak alatt történt provokálatlan cápatámadások listáját mutatja, régiókra bontva. Látható, hogy a listázott 56 év alatt kevesebb, mint 3 ezer támadás történt, ez 51 cápatámadást jelent évente; viszont fontosabb adat, hogy ezek közül „csupán” körülbelül minden ötödik támadás kimenetele végzetes. Arról nem is beszélve, hogy ez nem csupán a búvárokat ért támadásokat mutatja, hanem az összes támadást, beleértve halászokat, szörfösöket, stb.

Ha ehhez hozzáadjuk, hogy nap, mint nap mennyi ember él, utazik, búvárkodik, úszik, halászik, stb. a különböző tengereken és közelükben, akkor úgy gondolom, az 56 év alatt történt kevesebb, mint 3 ezer támadás elenyésző.

4. A búvárkodás klausztrofóbiás érzést kelt

Én legalábbis így gondoltam, mielőtt kipróbáltam volna a palackos merülést, viszont ennek épp az ellenkezőjét tapasztaltam. Nem merültem még rossz látási viszonyok között és az éjszakai búvárkodást sem próbáltam még, de az biztos, hogy egy „normál” körülmények között megejtett merülés messze van a klausztrofóbiás érzéstől. Sokkal inkább jellemző egyfajta végtelenség-érzés, a vízben ugyanis érzékszerveink másként működnek: szemmel például nem tudjuk a merülés mélységét megállapítani.

Merülés közben furcsa érzés, amikor a mélyben rádöbbennünk, hogy a hátunkon lévő palackból kapunk csak levegőt, viszont ehhez könnyen hozzá lehet szokni. Egy idő után, kis gyakorlással hozzá lehet szokni a furcsának tűnő körülményekhez és rendkívül élvezetes tud lenni a búvárkodás, akár látnivaló nélkül is. Ha viszont van lehetőségünk tengerben merülni (például Délkelet-Ázsiában járva), akkor rengeteg olyan élőlényt láthatunk, akár egy rövid merülés alkalmával is, amikről eddig esetleg nem is hallottunk. Úgy gondolom, hogy a búvárkodás által nyújtott élmény abszolút megéri az árát, főleg azoknak, akiket csak egy kicsit is érdekel a tengeri élővilág. És tartom magam az állításhoz, mi szerint, ha nem mindenhol megyünk merülni, csupán ott, ahol tényleg érdemes és nem a búvárkodás köré szervezzük az utazást, akkor nem is fog olyan sokba kerülni.

Eredeti Cikk (vidóval): http://utazovagyoknemturista.blog.hu/2017/01/08/4_tevhit_a_buvarkodasrol

Kommentár: dr. Regász Mária

A búvárkodásnak sokkal több veszélye van, mintsem azt a cikk írója gondolná. Sajnálatos módon vannak olyan betegségek, amelyeknek az alkalmi búvárkodó nincs is tudatában, azonban merülés esetén életveszélyessé válhat. Ilyen többek között a különféle hemangiómák (vérér daganatok) miómák, ugyanis ezek a nyomáskülönbség hatására változtatják a méretüket (nőnek), ami ahhoz is vezethet, hogy kifakadnak és amennyiben például ezen vérérdaganat a májban található, halálossá is válhat. A fogamzásgátlót szedő nők többsége nem is tud róla, hogy esetleg van ilyen betegsége, egy vizsgálatnál derülhet ki.

Ezen felül az sem mindegy, hogy ki tanítja a búvárkodást, ugyanis elég komoly szabályai vannak és ez nem olya, mint a KRESZ, ezt be kell tartani, mert az életünk a tét. Például „egy búvár nem búvár”, tehát egyedül senki nem merülhet, de a víz minősége is fontos, nem tanácsos zavaros vízben merülni (pl. a technikai búvárok sokszor nulla látótávolság mellett merülnek), továbbá áramlatokban is problémás lehet egy kezdő búvárnak merülnie, de emlékszem, amikor Cres szigeténél merültünk egy ott elsülyedt hajóroncs körül többen roncsbúvári képesítés nélkül is be akartak úszni a roncsba, amit az oktatónk nagyon helyesen nem engedett. Merültem azonban már olyan „oktatóval” aki simán elküldött a haladó vizsgán egyedül merülni a zavaros nyékládházi tóban mert „nem volt kedve” velem jönni és a páromnak pedig nem tudott palackot biztosítani. Akkori oktatóm – aki épp nem volt velünk és a búvárbázis által kiválasztott helyettese bírta mindezt összehozni – meg is kérdezte, hogy ha meghaltam volna mit mondott volna? Hogy állt a bokáig érő vízben mert nem volt feltöltött palackja? Hát igen. Vannak ilyenek is, tehát nagyon nem gyerekjáték a merülés. Főleg akkor, amikor nulla tudással és minimális nyelvtudással külföldön akar valaki gyorstalpaló módon búvárvizsgát tenni. Itt könnyű félreérteni valamit és a tenger állatai között vannak nagyon veszélyesek is (tengeri kígyók, kék gyűrűs polip, kék pettyes rája, sziklahal, tűzhal, kúpcsiga és akkor a cápákról nem beszéltem, azokat tényleg csak véletlenszerűen látják a búvárok, mert olyan kevés van belőlük), márpedig egy jó búvároktató ezeket is tanítja. Erről csak annyit, hogy az én búvároktatóm Weinber Ferenc volt, aki pontosan megmondta, hogy mit nem szabad, majd a következő búvároktató mindent elkövetett, amire Weinber Ferenc felhívta a figyelmünket, hogy mit ne csináljunk (pl. ne merüljünk egyedül, ne jöjjünk ki tengerből 50 bar alatti mennyiségű levegővel, éjszakai merülésnél figyeljünk hogy melyik csapattal vagyunk, mert ha bekeveredünk egy másik csapathoz, amelyik most kezdi a merülést nekik még teli a palackjuk, míg a mi csapatunk lehet, hogy épp befejezné és majdnem üres palackkal indul. Ha tehát valaki eltéveszti, lehet, hogy üres palackkal 40 méteren találja magát. Ezek csak az apróbb problémák és hibás felszerelésről még nem beszéltem, amikor szivárog a palack, vagy 20 méteren „folyik” a levegő belőle stb.) Az új oktató mindezt elkövette, elküldött egyedül merülni, 0 bárral jöttünk ki a tengerből amikor vele merültünk, és a mögöttünk úszó oktató az egész csapattal simán elment azzal a másik csoporttal, akikkel a víz alatt összetalálkoztunk. Egy idő után rájött, hogy rossz csapattal ment el, az előttünk úszó oktató pedig tőlünk kérdezte, hogy hol a csapata. Ő volt az oktató, neki kellett volna tudni, mi csak szorgalmasan úsztunk utána, nem a mi dolgunk volt a mögöttünk úszókra figyelni, hanem a mögöttünk úszó másik oktatónak.

A búvárkodásnak tehát nagyon komoly veszélyei vannak, emellett tény, hogy sokkal kevésbé veszélyes, mint Budapesten biciklizni, de baleset esetén komolyan felmerül mind az oktató, mind pedig a búvárbázis felelőssége, amit egy külföldi bázis esetén nem egyszerű érvényesíteni.

Oda kell figyelni és be kell tartani a szabályokat, mert nem azért vannak, mert valaki unatkozott és gondolta idegesíti a búvárokat néhány szabállyal. Ha ezeket betartjuk, akkor tényleg csodálatos világ tárul a szemünk elé.

dr. Regász Mária

ügyvéd