A szülői felügyeleti jogok gyakorlása rendezésének jogi keretei, pszichológiai háttere és problémái
Doktori értekezés bevezetője:
Minden társadalom jövője a gyermekekben rejlik. A jövő nemzedékének felnevelése során kiemelkedő jelentősége van annak, hogy számukra, a jelen kor kiskorú ifjúsága számára a megfelelő testi, szellemi, erkölcsi, és nem utolsó sorban érzelmi fejlődést biztosítani tudjuk. Ezen fejlődés során a legjelentősebb hatást a gyermekre az elsődleges mikrokörnyezete, azaz a családja gyakorolja. Természetesen a kortárs kapcsolatok és a pedagógusok szerepe sem elhanyagolható, de alapvető viselkedési mintáit a gyermek a családjában szerzi meg, személyiségének alapmotívumai a szülő-gyermek interakciók során alakulnak ki.
A család valójában egyidős az emberiséggel, az emberek ősidők óta családokban élnek, jelenleg is ez a társadalom legfontosabb, legmeghatározóbb alapegysége. Fogalmát szociológiai, jogi és pszichológiai értelemben is meghatározhatjuk, azonban lényegét tekintve a család a legszorosabb érzelmi és gazdasági alapokon szerveződő társas kapcsolat, mely biztosítja a szaporodást, a szocializációt, a biztonságot, a szeretet és az érzelmi támaszt, s melyben minimálisan két felnőtt ember él együtt. Ez általában egy férfi és egy nő, akik házastársak. A kétfős mikro-családnál bővebb az a nukleáris família, ahol a párnak gyermeke vagy gyermekei is vannak. Napjainkban már nem meghatározó, a korábban jóval elterjedtebb nagycsalád, ahol több generáció élt együtt és segítette, támogatta egymást. Annak ellenére, hogy a nagycsalád tagjai ma már jellemzően nem élnek együtt, a családhoz természetesen továbbra is hozzátartoznak a távolabbi rokonok: a testvérek, nagyszülők, dédszülők. A család magja tehát a szülőpár, akik vagy házasságban, vagy a napjainkban egyre inkább terjedő élettársi kapcsolatban élnek az együttélésük során, együttesen (közösen) gyakorolják a szülői felügyeleti jogokat gyermekeik vonatkozásában.
A gyermekek számára – az évezredek során beléjük kódolt minták alapján – ez tekinthető ideális állapotnak, a két szülő együttes jelenléte jelenti az érzelmi biztonságot számukra. Sajnos azonban a második világháborút követő időszaktól kezdve a társadalmi változások, a jogszabályi környezet átalakulása és a házassággal szemben támasztott elvárások megváltozása következtében folyamatosan emelkedik a házasságok felbontásának aránya, annak ellenére, hogy a házasságkötések száma évről évre csökken. Napjainkban kijelenthető, hogy minden második házasság felbontással végződik. A házasság alternatívájaként megjelent és a 2000-es évektől kezdve rohamosan terjedő élettársi kapcsolatok sem mutatkoznak tartósabbnak. Mindennek következtében évente több ezer gyermek kénytelen elszenvedni szülei elválását.1 Ma már szinte közhelynek számít, hogy a szülők együttélésének felszámolása a gyermek számára hatalmas veszteséget jelent, mely a személyiségfejlődésére is komoly kihatással lehet. A válás során a gyermeket ért káros hatás a felnőttkori párválasztási preferenciáira is hatást gyakorolhat, melynek a jelenlegi helyzetben beláthatatlan következményei lehetnek. Ha figyelembe vesszük, hogy a ma házasságkötés előtt álló 23-30 éves korosztály csaknem fele elvált szülők gyermeke, beláthatjuk, hogy az ő párkapcsolatukra és gyermekvállalásukra is befolyással lehet, hogy gyermekként milyen tapasztalatokat szereztek a családi élet biztonságáról, stabilitásáról, támasznyújtó képességéről.
A 2014. március 15-én hatályba lépett 2013. évi V. törvény a családjogban is új fejezetet nyit. A törvény előkészítése során fokozott hangsúlyt helyeztek arra, hogy a több évtizedes bírói gyakorlat során kimunkált elvek, iránymutatások is beépüljenek a Családjogi Könyvbe. A gyermekelhelyezésre vonatkozó szabályok is módosításon estek át, elsősorban azért mert korábban sok nehézséget okozott, hogy a magyar elnevezés nagyban eltért a nemzetközi szóhasználattól. Európa országaiban a gyermekelhelyezés általában azt az esetkört jelöli, amikor a gyermeket a szülőktől eltérő harmadik személynél helyezi el a bíróság, mert a szülők valamilyen oknál fogva nem alkalmasak a nevelésére. A jövőben, abban az esetben, ha a szülők kapcsolata felbomlik és a továbbiakban nem tudják a gyermeket együttesen nevelni, a szülői felügyeleti jogok gyakorlásának rendezését kell kérniük a bíróságtól. Ez valójában csak szóhasználatában tér el a korábbi szabályoktól, hiszen azok nem változtak a korábbiakhoz képest, a szülők a felügyeleti jogot továbbra is közösen gyakorolják, akkor is, ha nem élnek együtt. A változtatásnak azért van kiemelkedő jelentősége, mert az újfajta szóhasználat: szülői felügyeleti jogok gyakorlásának rendezése közelebb áll az Európában használatos kifejezéshez: child custody decision és parental responsibility. A parental responsibility szülői felelősséget jelent, a jogalkotó azonban elvetette ezen kifejezés használatát és inkább maradt a korábban is használt szülői felügyelet elnevezés mellett. Ezáltal – remélhetőleg – a továbbiakban elkerülhetővé válnak a magyar bíróságokon gyermekelhelyezés tárgyában született ítéletek külföldi végrehajtása során felmerült, értelmezési problémákból eredő nehézségek.
Tekintettel arra, hogy a jogi végzettségemen túl pszichológusi diplomával2 is rendelkezem, dolgozatomban a szülői felügyeleti jog gyakorlásának régi és új kereteit, történeti előzményeit, változásait, illetve a szülőkre és a gyermekre egyaránt erőteljes emocionális hatást gyakorló elválás jogi és pszichológiai vonatkozásait vizsgáltam. A tisztán jogi és eljárásjogi aspektusokon túl munkám egy több éves pszichológiai tárgyú kutatás,3 elemzés eredményeire is támaszkodik.
A szülői felügyeleti jog gyakorlása és a gyermekelhelyezés szabályai sokáig külön utakon jártak, de ma már szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Munkám során történeti, statisztikai és komparatisztikai módszereket használtam. Ennek körében a jogi szakirodalom széleskörű feldolgozásán túl, a tárgyhoz szorosan kapcsolódó pszichológiai tudományos megállapításokat is felhasználtam. Továbbá a judikatúra adatainak statisztikai vizsgálata során levont következtetéseket is beépítettem. A Szegedi Járásbíróság ügyforgalmának közel egyharmadát teszik ki a házassági perek4 (házasság felbontása, gyermekelhelyezés, gyermekelhelyezés megváltoztatása), tehát nagyon gyakori pertípusról beszélünk. Munkám során öt évre terjedő időszakra visszatekintve vizsgáltam meg az összes jogerősen befejezett ügyet, melynek eredményeit, statisztikai jellemzőit és megállapításaimat részletesen ismertetem. Továbbá nemzetközi összehasonlítást is végeztem a tárgykörben, elsősorban a közös szülői felügyelet gyakorlásának elrendelhetősége, gyakorisága, illetve ennek egy speciális esete: a váltott elhelyezés eddigi tapasztalatai tekintetében.
A doktori értekezés folytatása az alábbi linken:
