A magyar igazságszolgáltatás működése - egy joghallgató szemével (Kommentár: dr. Regász Mária)

Az alábbiakban olvasható gondolatok egy magyar joghallgatótól származnak.

Irrepairable prejudice – ezt a kifejezést az angolszász jog ismeri, de az európai jogrendszerekben is van megfelelője. Helyrehozhatatlan előítélet az, amikor a vádról kiderül, hogy annak megfogalmazója kezdettől fogva elfogult volt a terheltekkel szemben, és a valóság kiderítése helyett az elítéltetésükre törekedett, teljesen mindegy, milyen okból. Ilyen esetben a bíróság számára lehetetlenné válik, hogy elfogulatlan ítéletet hozzon, ezért a bíró „mistrial”-t, azaz téves eljárást állapít meg, és „kidobja” az ügyet a bíróságról. Igen, ezt a szót használják: „throws it out of court”.

Magyar bírósági tárgyalótermekben elhangzó örökzöld jolly joker azonban, hogy ezekben az országokban „más jogi kultúra” uralkodik, ezért bármi is történik ott, számunkra nem releváns. Erre hivatkozva pedig bármit megengednek maguknak a bíróságok és más hatóságok. Kezdve a váderedményesség szentségként kezelt mutatóival, amely jelenleg 97-98% között mozog – ennyi esélye van bárkinek, aki bíróság elé kerül, hogy elítéljék – és ami a Kúria egy nemrég kiadott pátoszos kutatási anyaga szerint annak köszönhető, hogy nálunk sokkal, de sokkal jobbak a törvények, mint azokban a buta nyugat-európai vagy észak-amerikai országokban, ahol csak 65-70%-ot érnek el. Nyilvánvalóan a mi nyomozó hatóságaink is sokkal ügyesebben derítik fel a bűncselekményeket, mint a köztudottan kétbalkezes és alulfizetett FBI vagy a német, a francia vagy a svájci rendőrség.

„Bármely jogrend, amely a váderedményességet tekinti sikere mutatóinak az ítéletek száma helyett, visszaélések melegágya” - ezzel a mondattal kezdődik egy 2008-ban megjelent amerikai jogi szakdolgozat, Mark Ramseyer, Eric Rasmussen és Manu Raghav „Ítéletek és váderedményességi mutatók: az ügyész döntése” című munkája, akik egyébként a Harvard, az Indiana és a Washington and Lee egyetemek professzorai. De hát az más jogrend! Nálunk sokkal jobbak a törvények, kérem!

Kanadában nemrég kimondta a Legfelsőbb Bíróság: ha egy büntetőeljárás nem ér véget a gyanúsítás közlésétől 18 hónapon, illetve felsőbb bíróságokon 30 hónapon belül, az ügyészség köteles a vád képviseletétől elállni. Ekkor ugyanis már beáll az a bizonyos helyrehozhatatlan előítélet. Nem mondhatni, hogy a döntés feje tetejére állította volna a kanadai büntetőjogot, mivel a szabály eddig is megvolt, csak nem volt pontosan meghatározva, mennyi is az az idő, ahonnan már békén kell hagyni a terheltet. De Kanadában eleve elképzelhetetlen, hogy a rendőrség évekig vizsgálgasson egy egyszerű bűnügyet, mint egy kerékpárlopás vagy egy utcai pofozkodás, vagy hogy a vádemeléstől hónapok, évek teljenek el, mire a bíróság kitűzi az első tárgyalást. A késedelmes igazságszolgáltatás az igazság megtagadása, ez olyan alapvetés, amit a joghallgatóknak már az egyetem kapujában a fejükbe vernek minden országban, ahol „más jogi kultúra” uralkodik.

Aki a magyar nyomozást úgy képzeli el, ahogyan az amerikai filmekben látni, hogy szorgalmas nyomozók gondosan összeillesztve a begyűjtött mozaikdarabkákat, eldobva a téves elképzeléseket és folyamatos elméleteket felállítva, logikusan mérlegelik az ügyet, nagyon téved. A magyar nyomozás az első pillanattól az utolsóig önkényes. A rendőrség vagy az ügyészség felállít egy prekoncepciót, amelyben az elsőként bűnbaknak kinevezett terhelt csakis bűnös lehet, és kizárólag ezt bizonyító, terhelő bizonyítékok beszerzésére koncentrálnak. Bármely, az elképzelésük ellen szóló bizonyíték „irreleváns” vagy „elfogadhatatlan”, s a gyanúsítást vagy vádat cáfoló tanúvallomás „téves”. Talán emlékszünk a Balla Irma-ügyre, ahol az áldozat fiát ítélték 12 év fegyházra, annak ellenére, hogy nyolc tanú igazolta, hogy a gyilkosság idején velük volt egy buliban. Ha a szerencsétlen terheltnek mégis van akkora mázlija, hogy még közvetett bizonyítékot sem tudnak összekaparni ellene, akkor belekerül abba az alig 2%-ba, akik sok-sok év meghurcoltatás után mégsem kerülnek börtönbe. A perköltségeket, védői díjakat és más költségeket persze lesz szíves lenyelni, az állam semmit nem térít vissza, és ha ugrálni merészel, például bepereli a rendőrséget, akkor még jókora további perköltséggel is megfejelik a tartozását, elvégre a hatóságok soha nem tévednek. A 2006-ban, a rendőrterror idején futószalagon elítélt ártatlanok sokat mesélhetnének erről.

A büntetőeljárási törvény egyébként úgy rendelkezik – mind a régi, mind az új – hogy a bíróság, az ügyészség és a nyomozó hatóság köteles mind a mentő, mind a terhelő körülményeket hivatalból figyelembe venni. A valóságban ez éppen olyan írott malaszt, mint az eljárásnak az Alaptörvényben is garantált „észszerű időn belül való lefolytatása”. Mint azt a Tolvajkergetők ügyén is meg lehet figyelni, a mentő körülmények, bizonyítékok feltárását a terheltre hárítják, annak költségeivel együtt. Ha éppen nem járatos a jogban, nem gyakorlott nyomozó, vagy nem tudja megfizetni, akkor bűnösnek lesz nyilvánítva, és kész. Ügyészek, rendőrök, bírók gyakran eszeveszett gyűlöletet és undort éreznek a terheltek iránt, s szent feladatuknak tekintik, hogy eltapossák őket, természetesen a társadalom magas szinten értelmezett érdekében. Tevékenységüket pedig gyakorlatilag semmi sem szabályozza és senki nem ellenőrzi.

Más jogrend az, ahol az igazságszolgáltatás valóban az igazságról szól. Más jogrend az, ahol a bírósági tárgyalás nem puszta formalitás. Más jogrend az is, ahol képtelenség, hogy valakit évekig előzetes letartóztatásban tartsanak, mert öt-hat évig is tárgyalják az ügyét. Más jogrend az, ahol nem tekintik arcvesztésnek, ha nem sikerül a „bűnözőt” bármi áron rács mögé dugni, és más jogrend az, ahol a védelem szavának is van súlya. Nálunk nem merül fel, hogyan lehetséges az, hogy a büntetőeljárások átlagos átfutási ideje 20 hónap – ez csak a bírósági szakra vonatkozik! – de ennek ellenére majdnem mindenkit elítélnek. Egy brit, amerikai, kanadai, de akár francia, német vagy osztrák jogász a fejét fogná erre, a bírót pedig azonnal kirúgnák. Nálunk persze ilyen sincs – ez itt más jogrend... Még akkor is, ha az Európai Emberi Jogi Bíróság számos irányadó ítéletben mondta ki, hogy ezek a perverznek nevezhető szokások nincsenek összhangban az európai alapjogokkal. Furcsa módon ugyanis a magyar bíróságok Strasbourg határozatait sem tekintik magukra nézve kötelezőnek, ugyanis szerintük az is egy „más jogrend” része... Ne is foglalkozzunk azzal, hogy 1993, az Európai Emberi Jogok Egyezményének ratifikálása óta a mi jogrendünké is. Mellesleg Magyarországot 1993 óta többször marasztalta el Strasbourg, mint szintén nem éppen matyóhímzés Törökországot 1952 óta. Biztos azért, mert nálunk olyan jók a törvények, hogy azt a buta nyugati jogászok nem is értik.

„Egy dolgot ne felejtsünk el: az, ha egy bűnöző mondjuk képes eredményesen elhúzni az eljárást épp a rendőrség-ügyészség-bíróság semmittevése okán, nem eredményezheti azt, hogy egy áldozat védelem nélkül maradjon, mert majd a bíróság „eldobja” az ügyet, ha letelt az x idő. Szerencsére ezt azért nem vettük át és ne is akarjuk, így is rengeteg ügy évül el fiókokban. Ugyanakkor egyetértek azzal, hogy elfogadhatatlan, hogy egy ügy 2 év múlva még el sem kezdődött, hogy sablonszerűen dolgozzanak a nyomozók/ügyészek/bíróságok, hogy ne olvassák el az iratokat, mert „hosszú” a beadvány. Szerencsére eddigi tapasztalataim szerint ez csak néhány bírónál fordul elő első, másodfokon (pl. a Fővárosi Ítélőtáblán olyan mértékben ismerték eddig az iratokat, hogy megdöbbentett), ugyanakkor természetesen nekem is vannak kifogásaim néhány bíró eljárásával, de a többség azért normális, szakmailag képzett. Aki ismer, tudja, hogy ha a bíró elfogult, nem tartja be az eljárási szabályokat, én azonnal jelzem, de azt is elismerem, ha egy bíró tudja a dolgát. Sajnos erről meg szoktak feledkezni, ha valaki jó a területén. A cikkre született egy válasz is:

Eredeti Cikk: http://bufelejto.blog.hu/2017/10/30/a_magyar_igazsagszolgaltatas_mukodese_egy_joghallgato_szemevel

Ahogy azt sejtettem, a címben említett írás, melyben egy joghallgató a magyar igazságszolgáltatástkritizálta, igencsak megosztotta az olvasókat. Most következzen egy bíró válasza.

Kedves Szerkesztők!

Ha megengedik, hozzászólnék a korábbi poszthoz, amelyben jogászhallgató társuk kifejtette véleményét a bíróságok működéséről. Magam ugyanis aktív bíró vagyok, 2007 óta dolgozom egy megyei törvényszék polgári szakán. Ennél többet azonban érthető okokból nem árulhatok el magamról.

Bár az ifjú kolléga soraiban erősen túlteng az ifjúság dühe, az általa leírtak sajnos nagyrészt megfelelnek a valóságnak. Magam is napi rendszerességgel látom, milyen ordító szakszerűtlenségek, hibák halmozódnak egy-egy elsőfokú ítéletben. Sokszor érzem úgy, hogy az elsőfokú ítéletet nem is szakember hozta. Teljes mértékben igaz, hogy a váderedményesség mindenek fölött áll, és ennek érdekében – ahogyan társuk fogalmazott – valóban hajlandó akár emberéleteket is eltaposni az igazságszolgáltatás, pontosabban az annak nevezett valami.

A helyzet sosem volt jó, azonban nemrég lett ennyire súlyos. 2012 óta, az Országos Bírósági Hivatal (OBH) megalakulása óta a politikának közvetlen beleszólása van az ítélkezésbe. Az ügyészség már régesrég nem független. Ne higgyük, hogy csak az olyan, valóban politikai felhangú ügyekben születnek elfogult ítéletek, mint a Tolvajkergetők elleni eljárás. Politikai cél az is, hogy minél több “bűnöző” legyen kivonva a forgalomból. Ezért születik ennyi elmarasztaló ítélet. A bírók pedig az állásukkal játszanak, ha megpróbálnak ez ellen tenni. Az OBH folyamatosan küldi nyugdíjba a tapasztalt kollegákat, és neveznek ki a helyükre gyakorlatilag friss diplomás, gyakorlatlan újoncokat. Jobb esetben bírósági titkárok vagy korábbi ügyészek öltik magukra a lila talárt, de sokszor kapunk mindenféle állami hivatalokból levitézlett – vagy éppen az előléptetést ki tudja, mivel kiérdemelt – csinovnyikokat. Magyarországon ugyanis mindössze 1 (egy) év jogászi szakmai gyakorlat kell ahhoz, hogy valaki bíró legyen. Ezek a bírók aztán tökéletesen nulla szakképzettséggel járnak el úgy, hogy a kriminológiát a kereskedelmi tévék sorozataiból tanulják, és rendszeresen összetévesztik az igazságszolgáltatás és a bűnüldözés feladatkörét. A másodfokon eljáró bírók, már akinek még van ingerenciája valamiféle rendet tartani az igazságszolgáltatás háza táján, legfeljebb annyit tehetnek, hogy az általuk kiszabott aránytalan büntetéseket enyhítik. Hatályon kívül helyezni azonban ritkán lehet, ugyanis ha túl sokszor tesz ilyet a másodfokú bíró, ő lesz a következő, akit az OBH soron kívül nyugdíjba küld. Túl sok felmentés ugyanis nem tesz jót a váderedményességi mutatónak, ezáltal pedig Polt Péter főügyész úr egójának.

Igaza van a leendő kollégának abban is, amit a nyomozásokról írt. Így van, a nyomozások célja rendszerint nem a valóság felderítése, hanem egy gyanúsítás mindenáron való bebizonyítása. Rendszeresen fordul elő például, hogy a terheltet védő jelenléte nélkül hallgatják ki a rendőrségen, aztán az így beszerzett beismerő vallomásra alapul az elmarasztalás. Ez az egyik legelemibb hiba, amit egy bíró véthet, sőt, egy elsőéves joghallgatónak is illene tudni, hogy a beismerő vallomás önmagában nem lehet döntő bizonyíték. Hamisításokat, bizonyítékok eltüntetését is gyakran tapasztaljuk, és ezeknek valóban nagyon ritkán van bármilyen következménye. Az ügyészség rendszeresen “falaz” a rendőröknek, még a legnyilvánvalóbb esetekben sem. Valószínűleg azért is, mert ha minden rendőrt kirúgnának, aki törvénytelenséget követett el, már egyetlen kapitányságot is nehéz lenne állománnyal feltölteni.

Azzal az állítással pedig, hogy a magyar bírósági eljárások aránytalanul sokáig húzódnak, nem lehet vitatkozni. Az említett kanadai példát, miszerint 18 hónap után a büntetőügyet meg kell szüntetni, én magam elhamarkodottnak tartom, és egyébként a kanadai jogászok körében is heves vita dúl, hogy vajon érdemes- e ilyen pontos határt megállapítani, ennek ellenére azonban tény, hogy ez a szabályozás létezik. Azzal pedig magam is egyetértek, hogy képtelenség, hogy két-három évvel a bűncselekmények után történjen meg a tanúk első szabályszerű kihallgatása, ilyenekre nem lenne szabad ítéleteket alapozni. Hogy emellett 93-99% között ingadozó váderedményességet is sikerült elérni, önmagában botrányos. A majdnem-kolléga úr cikke nyomán néztem utána: Németországban 80%, az Egyesült Királyságban 78-81%, Ausztráliában 79%, Kanadában pedig átlagosan 63% a váderedményességi arány. A miénkhez hasonló csak Kínában, Belorussziában és Törökországban fordul elő, illetve Japánban, de ott tényleg annyira eltérő a jogi kultúra, hogy azt nem lehet az európai rendszerekhez hasonlítani.

Meglepett azonban a cikk végén tett konklúzió, amely szerint az Emberi Jogok Európai Bírósága többször marasztalta el Magyarországot 1993 óta, mint Törökországot 1952 óta. Ez nyilvánvalóan nem igaz, hiszen mint annak a Bíróság weboldalán utána lehet nézni, Magyarországot 2015-ig 388 esetben, Törökországot azonban 1,036 esetben marasztalta el Strasbourg. Mégis meg kell védenem ifjú kollégámat, akit egyesek egyenesen hazugnak neveztek, mivel valószínűleg azt felejtette el közölni röpiratában, hogy a lakosság arányának tekintetében történt több elmarasztalás. Magyarország lakossága a CIA World Factbook szerint 9 897 541 fő, Törökországé 79 414 269. Így pedig valóban sokkal rosszabbul állunk, ugyanis míg 100 ezer török lakosra pontosan 4 elmarasztalás jut, ugyanennyi magyarra 4,1. Tehát az állítás igaz.

Lelkes ifjú kollégámnak kívánom, hogy tartsa meg magában az igazság szeretetét, de ha a pályán szeretne maradni, tanulja meg befogni a száját. Amiket ugyanis leírt, azokat nem szabad felemlegetni. Nyíltan legalábbis egyelőre nem. Remélem, mire ő is talárt ölt, ez már máshogy lesz.

Eredeti Cikk: http://bufelejto.blog.hu/2017/10/31/egy_biro_valasza_a_joghallgato_irasara#comments

Kommentár: dr. Regász Mária

Ez elég nagy port kavart, de a kommentekkel ellentétben el tudom képzelni, hogy ezt bíró írta. Olyan bíró, aki maga is látja a hibákat és maga is szokott hibázni, mert ő is emberből van. Ez nem is gond. Az a gond, ha a hibákat dugdossák, ha kijelentik, hogy nem hibázott a bíróság/ügyészség/nyomozó hatóság stb., miközben láthatóan igen. A nyomozó hatóságnak/ügyészségnek/bíróságnak pedig van kárfelelőssége, csak nem szokták érvényesíteni, de a téves jogértelmezés, a hibás döntés kárfelelősséget is megalapoz:

BH2013. 45

A per elhúzódása miatt érvényesített kárigény szempontjából releváns pertartamként csak a keresetlevél benyújtásától a jogerős ítélet meghozataláig terjedő időtartam vehető figyelembe, nem számítható hozzá a pert megelőző közigazgatási eljárásnak, valamint a rendkívüli perorvoslati eljárásoknak az időtartama [1952. évi III. törvény 2. § (3) bekezdés, 1959. évi IV. törvény 349. § (3) bekezdés].

BH2008. 212

I. Az érvényes és hatályos jog hiányos ismeretéből eredő jogalkalmazási tévedést, s ezáltal a nyomozó hatóság kárfelelősségét nem menti a felügyeletet ellátó ügyészségnek a gyanúsított panaszát elutasító döntése sem.

II. A nem vagyoni hátrány megítélése szempontjából abból indokolt kiindulni, hogy a büntetőeljárás megindítása és lefolytatása súlyos beavatkozás a személy életébe, társadalmi megítélését, a róla kialakított véleményt hátrányosan befolyásolja. Az eljárás ténye jelentős lelki terhet ró az érintettre, függetlenül attól, hogy az a környezete vagy a szélesebb nyilvánosság előtt mennyire válik ismertté [1959. évi IV. törvény 349. § (1) bek., 339. § (1) bek., 355. § (4) bek.].

Sajnos tény, hogy a bíróságok igen nehezen állapítják meg egy téves jogértelmezés miatt a kárfelelősséget, pedig meg kell, hiszen a jogalkalmazótól elvárható, hogy megfelelően értelmezze a jogszabályokat, így viszont nem fordulhatna elő az, hogy első fokon (nem mérlegelési jogkörben) hoz a bíróság egy döntést, majd másodfokon egy teljesen más döntést, harmadfokon pedig mindkettőtől eltérő döntést, az pedig, ha egy bíró/ügyész/nyomozó „kezdő” vagy „szakmailag nem ért hozzá”, ugyanúgy megalapozza a kártérítési felelősséget, mintha tapasztalt és szakmailag megfelelően képzett lenne, ugyanis az ügyvéd, a vízszerelő, az autóvezető kárfelelőssége is csak attól függ, hogy milyen magatartással mekkora kárt okoz, senki nem kérdezi tőlük, hogy kezdők-e vagy sem. Ha egy sofőr a közlekedés szabályainak megszegésével gázol, ugyanúgy el kell, hogy ítéljék akkor is, ha T betű van a kocsiján (értsd: jogosítványán) és akkor is, ha 50 éves balesetmentes tapasztalata van. A bírósági titkárt sem mentesíti, hogy ő csak titkár és ha ezt a kártérítési felelősséget meg is állapítanák, kevesebb „zöldfülű” lenne az igazságszolgáltatás területén is, sőt, az ügyeket is jobban kivizsgálnák és nem utasítaná el az ügyészség automatikusan a feljelentéseket csak azért, mert nincs kedve elolvasni egy 60 oldalas beadványt. Olyat sem írna le egy ügyész, hogy a zaklatás nem bűncselekmény, mert szerinte csak „bosszantás” ld. V-XIII. Ügyészség. Dr. Törő Andrea ügyész B10844/2015/2 sz. határozatának indokolása. A mai napon egy évek óta zaklatott/fenyegetett/rágalmazott, szexuális erőszak áldozata elmondta, hogy soha, semmiféle védelmet nem kapott a bíróságtól/ügyészségtől/nyomozó hatóságtól és erre nem is számíthat.”

dr. Regász Mária

ügyvéd