Paranoid személyiségzavar

5.1. Paranoid személyiségzavar

Mottó: „Az emberek szimatolnak utánam és ártani akarnak nekem.” [71.86]

5.2.1. Klinikai tünetek

A paranoid személy legmeghatározóbb tulajdonsága a szűnni nem akaró gyanakvás, bizalmatlanság, ellenségesség. Mindenkiről ártó szándékot tételez fel. Erősen figyeli környezetét, hogy időben észrevehesse, ha valaki ki akarja használni, vagy be akarja csapni. Emiatt állandó feszültségben él, képtelen megnyugodni, ellazulni, élvezni az életet. Bizalmatlansága miatt az emberekkel szemben hűvös, távolságtartó. Úgy érzi, nincs szüksége másokra, hiszen problémáit egyedül is meg tudja oldani. Kínosan ügyel arra, hogy ne váljon kiszolgáltatottá, ne köteleződjék el senki mellett. Kerüli a közeli kapcsolatokat, barátai nincsenek. Öntelt, magabiztos, magát tévedhetetlennek tartó ember, aki rendkívül büszke éles eszére, logikus gondolkodására. Úgy hiszi, nem lehet becsapni, mert gyors észjárásával hamar rájön az igazságra. Távolságtartása, racionális gondolkodása miatt érzelmei tompák. Hideg, keményszívű ember, aki képtelen gyengéd érzésekre. Ez a kötekedő, ellenséges, másokkal szemben kíméletlenül kritikus ember ugyanakkor rendkívül sérülékeny. Könnyen megbántható, sértődékeny, a kudarcot és az elutasítást nehezen viseli. Gyanakvó, bizalmatlan beállítódása miatt hajlamos minden apró jelet félreértelmezni, személyére irányuló sértésként megélni. Nincs humorérzéke, viccekkel nem lehet megnevettetni, mert ezeket is magára vonatkoztatja. Haragtartó, bosszúálló ember, aki felnagyított sérelmeit nem felejti el, és nem bocsátja meg. Vélt igazáért képes lenne tűzbe menni. A fél világgal perben vagy haragban áll. Környezete rossz természetű embernek tartja, akivel nagyon nehéz kijönni.

A paranoid személyiségzavar tüneti képe nagyon hasonlít a paranoiára. Lényegi különbség, hogy míg a paranoia súlyos gondolkodászavarral, téveszme kialakulásával járó elmebetegség, addig a paranoid személyiségzavarnál hiányoznak a téveszmék. Súlyos stresszhatásra pszichózis (paranoia, szkizofrénia, mánia) alakulhat ki.

5.2.2. A paranoid személyiségzavar kialakulásának magyarázatai

A zavarban szerepet játszó biológiai tényezők nem tisztázottak, de ikerkutatások valószínűsítik, hogy a paranoid, gyanakvó viszonyulás örökletes személyiségvonás.

A pszichoanalitikusok szerint a paranoid viszonyulás alapja a projekció. Ez egy én-védő mechanizmus, amelynek segítségével az egyén úgy szabadul meg saját tudattalan, elfogadhatatlan késztetéseitől, hogy azt a külvilágra, másokra vetíti. Az elmélet szerint azok a gyermekek válnak felnőttként paranoiddá, akikkel szemben kora gyermekkorukban szüleik érzelmileg elutasítóak, túlzottan szigorúak vagy durvák voltak. Mivel a gyermek nem élhette ki velük szemben indulatát, agresszióját elfojtotta és kivetítette a külvilágra. Mivel a paranoid környezetét ellenségesnek látja, maga is ellenségesen, bizalmatlanul és távolságtartóan viselkedik.

A személyiségfejlődés pszichoszociális elmélete szerint paranoid személyiségzavar akkor alakul ki, ha az első pszichoszociális stádiumban - „bizalom vagy bizalmatlanság” - a szülők nem biztosítják a kisgyermek (0-1 év) számára a feltétlen szeretetet és a megfelelő gondoskodást (pl. nem etetik meg, ha éhes). Ezért ezek a gyermekek a külvilággal szemben bizalmatlanná válnak, és felnőttként sem tudnak bízni az emberekben.

A kognitív felfogás szerint a paranoiditás hátterében hibás általánosítások, maladaptív feltételezések állnak (pl. az emberek gonoszak). A gyanakvó, bizalmatlan, távolságtartó viselkedés a feltételezések kivédésére, az ilyen emberek elkerülésére szolgál.

5.2.3. Terápiás lehetőségek

Mivel a paranoid személyek mások segítségét a gyengeség jelének tartják, az ilyen felajánlásokat mindig elutasítják. Ezért ritkán kerülnek terápiába, pedig a zavar nehezen, de kezelhető. A gyanakvó, bizalmatlan viszonyulás miatt nem könnyű velük terápiás kapcsolatot kiépíteni. A támogató technika alkalmazásán túl leginkább hosszú, egyéni terápiával érhetünk el változást. A túlzott intimitással járó pszichoanalízist, a társas visszajelentésekre épülő csoportterápiákat, sőt még a viselkedésterápiákat is jobb kerülni, mert ezek fokozzák a gyanakvásukat. A paranoid viszonyulás kivédésére a gyógyszerek hatástalanok.

5.2.4. A paranoid személyiségzavar jogi vonatkozásai

A paranoid személyiségzavar igen nagy mértékben hajlamosítja az egyént arra, hogy különféle jogi eljárások alanyává váljon. Ezek a legkülönbözőbbek lehetnek: közigazgatási, szabálysértési ügyek, polgári, büntető, munkaügyi perek egyaránt. Minthogy az ebben a zavarban szenvedő igen nagy késztetést érez vélt igazának bármi áron történő érvényesítésére, gátlástalanul kezdeményez jogi eljárásokat. Kritikátlansága következtében ugyanakkor képtelen ezek várható kimenetelét akár csak hozzávetőlegesen is objektíven felmérni, ennek következtében sorozatosan kudarcot vall. E balsikereit azonban éppen betegségéből eredően nem képes elfogadni, hanem jobbik esetben az igazságszolgáltatás hibáinak, rosszabb esetben egy ellene kibontakozó összeesküvés részének tekinti. Utóbbi magatartása fokozatosan szokott kialakulni, és gyakran elvezet a manifeszt paranoiáig.

Gyakorló jogászok igen gyakran találkoznak ilyen személyekkel. Míg a legtöbb épelméjű ember az őt ért apróbb jogsérelmekre csak legyint, és úgy véli, igazának még esetleges jogi úton történő érvényesítése sem érné meg az azzal óhatatlanul együttjáró hercehurcát, a paranoid személyiségzavarban szenvedőknek semmi nem tűnik túlzott árnak vélt vagy valós igazuk érvényesítése érdekében. Ők azok, akik képesek mondjuk rovancsot kikövetelni az üzlet pénztárában egy 10 forintos vitás tétel kedvéért, feljelenteni a szomszédjukat, amiért járdafoglalási engedély nélkül tart építőanyagot a saját háza előtt, beperelni a vasúttársaságot egy vonat késése miatt stb. Rendszerint alaposan áttanulmányozzák az ügyükkel kapcsolatos jogszabályokat, azonban jogi jártasság és objektív ismeretek híján azokból mindig csak azt olvassák ki, ami az ő ügyükkel kapcsolatban rájuk nézve előnyös lenne. Tévedéseik felől meggyőzhetetlenek, azzal szinte próbálkozni sem érdemes, ugyanis minden ilyen kísérlet csak növeli annak valószínűségét, hogy az illető szintén bekerül az ellenségként számon tartottak népes táborába, és még örülhet, ha nem jelentik őt is fel valamilyen mondvacsinált okból.

Notórius perlekedésüknek az is integráns része, hogy míg az átlagemberek előbb-utóbb tudomásul veszik, ha egy eljárás kimenetele számukra kedvezőtlenül alakult, és beletörődnek a per elvesztésébe, addig a paranoid személyiségzavarban szenvedők soha nem csüggednek el. Akár egész életükön át képesek egyazon üggyel foglalkozni, és ami ennél nagyobb baj, a hatóságokat és bíróságokat is foglalkoztatni. Minthogy képtelenek elfogadni, hogy az ügy jogerősen lezárult, újabb és újabb reménytelen kísérleteket tesznek annak újratárgyalása érdekében. Perújítási, illetve felülvizsgálati eljárás iránti kérelmek, alkotmánybírósági indítványok, miniszterekhez, politikusokhoz, sajtóorgánumokhoz írt beadványok tömkelege jelzi fáradhatatlanságukat. Minthogy persze a jogi eljárások a jogszabályi feltételek fennállása hiányában sorra kudarcot vallanak, a többi címzettek pedig egy idő után már a leveleikre sem válaszolnak, mindez csak tovább erősíti bennük az ellenük szőtt összeesküvés érzetét. Ha véletlenül egy olyan ügyintézővel találkoznak, aki megértést próbál tanúsítani ügyük iránt, jaj a szerencsétlennek. A továbbiakban ugyanis nagy valószínűséggel őt fogják bombázni minden további vélt vagy valóságos sérelmükkel, elvárva a segítséget és a teljes lojalitást az egyébként tökéletesen kilátástalan ügyekben.

7.3. Paranoid pszichotikus zavar (paranoia)

A „paranoiditás” gyanakvó, bizalmatlan viszonyulást jelent a környezet felé. Mértéke igen különböző lehet. Az ún. „paranoid spektrum”-ba sokféle zavar tartozik, melyek a hétköznapi bizalmatlanságtól a paranoid pszichotikus zavarig (paranoiáig) terjednek. A paranoia szó jelentése értelmetlen gondolkodás (para=mellett, nous=értelem).

7.3.1. A hétköznapi bizalmatlanság

A gyanakvó viszonyulás - mint ahogy a szorongásnál is láttuk - nem csak kóros, hanem normál lélektani folyamat is lehet. Hiszen vannak életünkben olyan helyzetek, időszakok, amikor kifejezetten hasznos vagy szükséges a paranoid viszonyulás. A történelemnek például gyakran voltak olyan időszakai - pl. a Rákosi korszak -, amikor szinte senkiben sem lehetett megbízni, amikor általánossá vált a gyanakvás még baráti-, családi körben is. Esterházy Péter pedig Javított kiadás című könyvében tárja a világ elé, hogy apja a hatvanas-hetvenes években III/III-as ügynökként még saját családtagjairól is rendszeresen írt jelentéseket. Az egészséges bizalmatlanság ha más területeken is, de napjainkban is fölöttébb indokolt. Természetes viselkedésnek számít például, ha ellenőrizzük a banki visszaigazolást, vagy egy nagyobb bevásárlás után a pénztárnál kapott számlát. Nagyobb beruházások előtt szinte kötelező a gyanakvás. Ilyen helyzetekben éppen azokat tekintjük „bolondnak”, akikből hiányzik a bizalmatlanság, és úgy vásárolnak lakást, autót, hogy nem ellenőrzik le a tulajdonlapot, vagy nem végeztetnek eredetiség vizsgálatot.

A fentiektől függetlenül ráadásul akadnak olyan foglalkozások, amelyek – természetesen a realitáskontroll megtartása mellett - egyszerűen megkövetelik a gyanakvó viszonyulást. Ilyenek egyebek mellett a vámosok, a börtönőrök, a nyomozók, vagy éppen a jogászok. Utóbbiak például ha egy notórius feljelentővel találkoznak, okkal kezdenek gyanakodni, hátha paranoiás az illető. Hasonló a helyzet a tudományos kutatókkal is, akiknek az a dolga, hogy gyűjtsék a tudományos eredményeket alátámasztó, vagy megcáfoló bizonyítékokat. Olvasóink joggal kérdezhetik: Meddig tekinthető egészségesnek ez a viszonyulás? Nos, a paranoiditás akkor válik csak kórossá, ha „a veszély érzése irreális, kóros forrásból vagy a valódi tények túlértékeléséből, illetve helytelen értékeléséből származik.” [16.280]

7.3.2. A paranoia klinikai képe

Míg a szkizofrénia zajlása idején egyértelműen látszik, hogy elmebeteggel van dolgunk, addig a paranoia felismerése a laikusok számára igen nehéz feladat. A betegek első ránézésre ugyanis teljesen ép elméjűnek tűnnek. Logikusan beszélnek, kulturáltan viselkednek, külső megjelenésük rendezett.

A paranoia kizárólagos klinikai tünete a téveszme (doxazma). A többi, pszichózisokra jellemző tünet ebben a kórformában minden esetben hiányzik. A pszichotikus állapot azért nem nyilvánvaló, mert kizárólag a téveszmék által érintett személyiségrész károsodik, így a többi személyiségrész, mentális funkció érintetlen marad. A paranoiás betegnél még a gondolkodás zavara is csak a téveszme körére korlátozódik. Ítélőképessége, valóságérzéke az élet egyéb területein megtartott. Jól tud funkcionálni, teljesíteni, alkalmazkodni. Azokról a témákról, amelyek nem esnek téveszméje vonalába, magasröptű beszélgetést folytathatunk vele, például komoly szakmai kérdésekről vagy a politikáról. Mivel az elmebetegekről az az általános kép alakult ki, hogy „bolondokat beszél”, nem gondolunk arra, hogy pszichotikussal van dolgunk.

A felismerést tovább nehezíti, hogy a paranoia téveszméi – ellentétben a szkizofrénia bizarr, logikátlan, összefüggéstelen, töredezett téveszméivel - hitelesek, logikusak, összefüggő rendszerré állnak össze. Hitelesek, mert a személy által átélt valós sérelmek hibás értelmezéséből fakadnak. A paranoiás beteg sajátosan gondolkodik: a valóságot illeszti a téveszméihez. Az információk özönéből kizárólag azokat ragadja ki, amelyek azt alátámasztják, és amelyek beilleszthetők az egyre jobban terebélyesedő téveszme rendszerébe. Míg a paranoid szkizofrén arról beszél, hogy mérhetetlen tudása megszerzése érdekében a földön kívüliek leszívták az agyát, addig a paranoiás téveszméiben nincs semmi bizarr, elvileg lehetetlen. Hiszen arról panaszkodik, hogy a lakásmaffia meg akarja szerezni a lakását, vagy hogy mennyit szenved felesége hűtlenségétől, aki évek óta a szomszéddal csalja.

A paranoid beteg vélt igaza mellett roppant meggyőzően képes érvelni, hiszen azzal kapcsolatban folyamatosan gyűjti az információkat, tanul, képezi magát. Megtévesztő lehet a személy témabeli műveltsége, jártassága. Például perlekedési tébolyban a jogszabályokat, bírósági jogeseteket tanulmányozó beteg idővel igen komoly jogi tájékozottságra tehet szert. A beteg érvelését hallgatva kicsit talán furcsálljuk, hogy a „bizonyítékok” láncolatába számunkra túl sok ártatlannak tűnő esemény kerül, vagy hogy a logikus gondolkodás ellenére gyakran ellentmondásokba keveredik, mégis azt gondoljuk: „Miért ne lehetne igaz, amit állít?” Hiszen míg a szkizofrén közönnyel beszél agya leszívásáról, addig a paranoid beteg érzelmi megnyilvánulása és viselkedése teljesen hiteles. Őszintén teszi mindezt, mivel bizonyosságként megélt téveszméje nyomán éppen úgy érez és viselkedik, ahogy az egészséges ember érezne és viselkedne ilyen helyzetben (pl. féltékenységi tébolyban levert, elkeseredett, de ha úgy érzi, rendkívüli képességek birtokosa, felhangolt, nagyképű stb.). Mivel az érzelmi-indulati élet a téveszmének megfelelően alakul, időnként éppen az tűnhet fel, hogy az addig visszafogott ember milyen indokolatlan szenvedéllyel kezd beszélni, ha szóba kerül téveszméje. Milyen hévvel sorolja sérelmeit, mennyire meg akar győzni igazáról, vagy milyen indulatossá válik, ha nem értünk vele egyet.

A paranoiás betegek elképesztő módon meg tudják keseríteni környezetük életét. Ellenségeskedésük, vádaskodásaik, gyanúsítgatásaik miatt állandó konfliktusban állnak különféle szervezetekkel, intézményekkel, meghatározott személyekkel (pl. a szomszédokkal), vagy szűkebb családjukkal. A pszichózis általában csak akkor válik egyértelművé, ha a téveszme teljesen átformálja a beteg életét, életvitelét. Az ilyen betegek kizárólag téveszméjüknek élnek, ennek igazolása érdekében pénzt, időt, energiát nem kímélnek, elhanyagolhatják munkájukat, családjukat (pl. „korszakalkotó találmányuk” elfogadása érdekében harcolnak, nem járnak dolgozni, mert nyomoznak a feleségük után stb.). Az esetek nagy részében azonban a pszichózis rejtve marad, ugyanis a betegek - bár doxazmáikkal kapcsolatban megingathatatlanok, betegségbelátásuk nincs - érintetlen intellektusuk és jó szociális érzékük alapján hamar megtanulnak disszimulálni. Így azokban a helyzetekben, ahol elmebetegnek gondolhatnák őket, egyszerűen nem beszélnek téveszméjükről. Ezért a paranoiásokkal tipikusan nem pszichiátriai betegként, hanem az igazságszolgáltatás és közhivatalok állandó ügyfeleiként találkozhatunk. Vélt igazukat keresve folyamatosan beadványokat gyártanak, irogatnak, feljelentenek, pereskednek, foglalkoztatják a hatóságokat, a médiákat, az ombudsmant. Máskor a beteg önmaga szolgáltat igazságot. A paranoiás erőszakos cselekményeit mindig megfontolás nélkül és meggyőződésből követi el. Ilyen esetben a beszámíthatóság korlátozott lehet, de a téveszmén kívül eső cselekmények esetén (pl. megrontás, lopás, csalás) a beszámíthatóság nem kérdéses, mivel ezeken a területeken a személyiség érintetlen marad.

7.3.3. A paranoia előfordulása és prognózisa

A paranoia hosszú, évtizedeken át tartó paranoid fejlődés eredményeként alakul ki. Subok nélkül zajló, folyamatosan fennálló (krónikus), gyógyíthatatlan betegség. Megjelenése a késői felnőtt kortól (a negyvenes évektől) kezdve jellemző. Nőknél gyakoribb. A zavar előfordulásának gyakoriságáról keveset tudunk, hiszen a betegek többsége úgy éli le életét, hogy nem kerül orvos elé. A betegek kb. egynegyedénél a paranoia paranoid szkizofréniává alakul át. Ilyenkor a kognitív zavar kifejezetté válik, a logikus, összefüggő téveszmék széttöredeznek, a logikai kapcsolatok fellazulnak, a gondolatok összefüggéstelenné, bizarrá válnak. A kognitív hanyatlással együtt az addig megtartott személyiség is egyre jobban szétesik.

7.3.4. A paranoia típusai

A sokféle téveszme típusba sorolása a tartalom alapján történik. Bizonyos típusnak többféle megjelenési formája lehet.

A főbb típusok:

1/ perzekutoros, 2/ nagyzásos, 3/ erotomániás (szerelmi), 4/ féltékenységi, 5/ szomatikus, 6/ kevert típus

7.3.4.1. Perzekutoros paranoia

Mind közül az üldöztetéses a leggyakoribb paranoia forma. A zavar elnevezése – a „perzekutor” latinul üldözőt jelent - utal arra, hogy a beteg rossz szándékú, neki ártani akaró, ellenséges érzületű embert vagy emberek csoportját véli felfedezni maga körül. A perzekutoros paranoia az egészen egyszerű téveszmétől a rendkívül komplex, kidolgozott rendszerekig igen sokféle formában jelentkezhet. Lehet szenzitív vonatkoztatás, amelynek során a beteg minden környezetében elhangzott szót, reakciót - téveszméjének megfelelő módon - magára vonatkoztat. Témája a szkizofrének bizarr, külső befolyásoltatásos téveszméivel ellentétben mindig valós eseményekhez, vagy a közvetlen környezetből jövő ingerekhez kapcsolódik. Jellemzőek a megfigyeltetéses, üldöztetéses, mérgeztetéses, megöletéses téveszmék. Az idős emberek paranoiája is leggyakrabban ebben a formában jelentkezik. Gyanakodni kezdenek közvetlen környezetükre, családtagjaikra, szomszédaikra. (Például elfelejti hová tette a nyugdíját, ezért azzal gyanúsítja családtagjait, hogy meglopták, illetve a siket szomszéd azért hallgatja hangosan rádióját, hogy ő minél hamarabb infarktust kapjon.)

A perzekutoros téboly egyik sajátos variánsa az a jogászok életét leginkább megkeserítő paranoia-forma, amelyet perlekedési (kverulátoros) tébolynak nevezünk. Itt a pszichózis kibomlása mindig egy vélt vagy valós jogsérelemre vezethető vissza. Általában elveszített hétköznapi „tyúkperek” vagy apróbb büntetések (pl. tiltott helyen való parkolásért megbírságolják) indítják el. A beteg azonban meg van győződve, hogy a hatóság előítéletesen, elfogultan, vagy rosszindulatúan járt el vele szemben. A vélt igazság keresése, a jogorvoslat, a jóvátétel iránti igény indítja el a végeláthatatlan beadvány, levelezés, feljelentés, pereskedés hadjáratot. Közben az ellenségek köre egyre bővül. A kveruláns mindenkit megvádol, meggyanúsít aki ügyével valamilyen kapcsolatba kerül, így az ellene összejátszók tábora is egyre népesebb lesz. A mérhetetlen mennyiségű beadvány és a számtalan per hívhatja fel leginkább a figyelmet arra, hogy olyan beteg emberrel van dolgunk, akinek a problémáját nem jogi úton, hanem pszichiátriai kezeléssel kell megoldani, vagyis az illetőnek lényegében nem jogi, hanem orvosi segítségre lenne szüksége. Íme egy eset Hárdy Istvántól a kverulancia bemutatására:

„Egy 40 éves nőbetegről van szó: már régebben voltak észrevételei környezetével kapcsolatosan és egy alkalommal “lopási ügyet” akart leleplezni. Teljesen érthetetlen módon akkor „bosszúból bolonddá akarták nyilvánítani”. Több ízben volt idegeinek kezeltetése miatt orvosi ellátásban, egyszer cement hullott a szemébe, amitől majdnem megvakult, „kétszer volt injekciómérgezése és egyszer húsmérgezése”, valamint agyrázkódása. Jelentkezésének évében egy vendéglőre panaszkodik, ahová ebédelni ment és ott a levesébe valami beleesett. Hazatérve másnap rettenetes hasi görcsök fogták el. Tudta már, hogy a levestől kapott mérgezést. Visszament az étterembe, ahol jegyzőkönyvet vettek fel az esetről. Panaszával a legkülönfélébb helyekhez fordult, még a közegészségügyi hatósághoz is. Az ideggyógyászati vizsgálaton kiderültek mérgeztetéses téveszméi, melyek az előbbiekkel elmondva egy vonalba állíthatók: cementhullás a szemébe, húsmérgezés, injekciómérgezés, majd az elmondott ételmérgezés (utóbbit a hivatalos kivizsgálások is megcáfolták). Kórházi kezelésének javaslatát elutasította, miután a betegségbelátása hiányzott. Viszont ezzel kapcsolatosan feljelentés áradatot küldött az összes helyekre, az újságoktól, a minisztériumoktól kezdve a legkülönfélébb hatóságokhoz, hogy őt is „tönkre akarják tenni”, mint X. Y.-t, miután „indokolatlanul bolondokházába akarják zárni”. [54. 191-192]

A paranoia típusai közül a perzekutoros paranoiában a legmagasabb a tettlegesség, az agresszív megnyilvánulások, az erőszakos bűncselekmények száma. Komoly veszély jelent, ha a beteg nem egy nagyobb csoportban (pl. APEH), hanem egy konkrét személyben (pl. sarki fűszeres, szomszéd) véli felfedezni a neki ártani akaró ellenséget. A történelem számos szomorú példával szolgál arra nézve, milyen veszélyes, ha egy beteg ember hatalomra jut, vagy egy hatalommal bíró emberen kitör ez a téboly (pl. Sztálin). Ilyen esetben az üldöztetéses gondolatok mindig véres megtorlásokhoz, ártatlan emberek tömegének likvidálásához vezettek.

7.3.4.2. Nagyzásos (grandiózus) paranoia

A téveszme jellemzője a túlzott önértékelés, a rendkívüliség érzése. Attól függően, hogy ez rendkívüliség miben nyilvánul meg, a nagyzásos paranoiának többféle megjelenési formája is lehetséges. Vonatkozhat arra, hogy a személy természetfeletti erő, hatalom, képesség, tudás birtokosa, vagy híres emberekkel, istenekkel áll bizalmas viszonyban. Másoknak rendkívüli felismerései, korszakalkotó találmányai lehetnek. A nagyzásos téveszmék tartalma természetesen kor- és kultúra-függő, hiszen leginkább ez határozza meg, hogy mi számít rendkívülinek. Míg régen igen sok volt a nagyzásos - származási és vallásos paranoia, addig napjainkban a betegek nem emigráns orosz nagyhercegnőnek, hanem menő vállalkozónak érzik magukat. Egyre kevesebb a próféta és egyre több a „kozmikus” vagy „isteni eredetű” energia segítségével gyógyító. (Más kérdés, hogy utóbbiak egy része feltehetően nem annyira, beteg, mint amennyire közönséges szélhámos, olyan csaló, aki a bármi áron gyógyulást kereső beteg emberek hiszékenységével él vissza. Némelyikük ellen már indult is büntetőeljárás.) A nagyzásos téveszmék gyakran vezetnek üldöztetéses gondolatokhoz. (Például feltalált egy új energiahordozót, ezért most az olaj nagyhatalmak bérgyilkosai vadásznak rá.) A megalomániás téveszmék különösen akkor válnak veszélyessé, ha a pszichotikus személy jó intellektusa, határozott fellépése, szónoki képessége vagy szuggesztív egyénisége folytán kisebb-nagyobb közösségek vallási vagy politikai vezetőjévé emelkedik. (Például a költészettel kacérkodó, magát rendkívüli embernek tartó Néró képtelen volt elviselni a tőle tehetségesebb embereket, ezért kényszerítette például öngyilkosságba Seneca-t).

7.3.4.3. Szerelmi (erotomániás) téboly

Főleg magányosan élő, szexuálisan kielégítetlen, idősödő nők körében fordul elő. A beteg ahelyett, hogy szembesülne saját szexuális késztetésével, kivetíti azt másokra. Meg van győződve arról, hogy valaki - többnyire köztiszteletben álló vagy híres ember, jobb híján a főnöke - szerelmes belé. Az erről mit sem sejtő személy minden reakcióját a beteg személyes meggyőződése alapján értelmezi és magára vonatkoztatja (pl. a jóképű politikus korteshadjárata idején kizárólag rá mosolygott és neki integetett). Miután mindenütt titkos üzeneteket vél felfedezni, elkezd a szerelmesnek vélt személynek leveleket írni, telefonálni, vagy akár személyesen is felkeresi, zaklatja az illetőt. Az elutasítások nem megingatják, hanem még inkább megerősítik téveszméjét. Mivel a beteg úgy éli meg, hogy ez a személy imádja, egyre türelmetlenebbül várja a beteljesülést, egyre agresszívabb, erőszakosabb lesz. Gyakoriak az indulatkitörések, az agresszív bosszú. A szerelmi téboly „áldozatai” azonban nem csak férfiak lehetnek. Ki vannak ennek a helyzetnek téve a szexuálisan kihívó, fiatal női sztárok is. A pletykalapokban gyakran olvashatunk arról, hogy egy-egy rajongó szerelmi tébolyában milyen módon képes tönkretenni egy sztár magánéletét.

7.3.4.4. Féltékenységi téboly

Főleg idősödő, 40 fölötti férfiak betegsége, de természetesen nőknél is előfordulhat. A téveszme ebben az esetben a szexuális partner hűtlenségére vonatkozik. Megjelenhet tartós paranoid fejlődés eredményeként, de krónikus alkoholistáknál és a paranoia időskori formájánál (involuciós paranoia) is gyakori. Kiváltó oka a szexuális élet elégtelensége, kudarcai, potenciazavar, a partner részéről szexuális és érzelmi elutasítás, vagy mellőzöttség érzése. (Például az ittas, alkoholtól bűzlő férfi közeledését elutasítja a felesége.) A magyarázat kézenfekvő: „Azért nem kellek neki, mert van valakije.” A beteg téveszméje bizonyítékaként a valóságból kiragadott, szubjektíven torzított elemeket épít össze. A féltékenységi tébolyban szenvedő ember komoly lelki gyötrelmet képes okozni partnerének. Állandóan ellenőrzi, számon kéri, faggatja, leskelődik vagy nyomoz utána, vagyis csupa olyan dolgot tesz, ami tovább rombolja a kapcsolatot, és ami érzelmileg még inkább eltávolítja a partnert. Ezt a gyötrő féltékenységet még gyakran a válás kimondása sem szakítja meg. A bosszúvágy gyakran vezet tettlegességhez, erőszakos bűncselekményhez. A heves indulatok hatására brutális gyilkosságok is előfordulhatnak, aminek áldozata jellemzően a hűtlennek hitt partner. A gyilkosságba torkolló féltékenységi tébolyt Othello-szindrómának is nevezik. A paranoid gondolkodásmódot jól szemlélteti az alábbi - tragédiával végződő féltékenységi téboly - leírás, ahol a feleségnek azért kellett meghalnia, mert beszélgetett a postással:

„A 49 éves férfi feleségét fejszével több ízben fejbe ütötte, majd egy kötéllel megfojtotta. Ezután jelentkezett a rendőrségen (...) Feleségével jól éltek, de mint mondta, az asszony hat éve megváltozott. Mindig elszökdösött előle, „valami férfival volt dolga”, a nővéréhez szökött el, olykor a gyerekeket is magával vitte. Megjegyezte, hogy a felesége sosem dolgozott, ő nem engedte, hogy munkát vállaljon bárhol is. Biztos abban, hogy a felesége férfi miatt ment el, s nem amiatt, hogy ő veszekedett vele. Már korábban is észrevette, hogy egy V. nevű ember „megmérgezte az álmaimat”. „Ezzel a V.-vel is viszonya volt a feleségemnek, nyíltan mutogatta a nemi szervét s ocsmányságokat kiabált.” Ő a cselekmény előtt egy héttel jött haza a kórházból. Ez alatt az idő alatt felesége egy nő rábeszélésére elment dolgozni, s ez a nő azt mondta, hogy „egy hét alatt kurvát csinál belőle”. Ez be is következett, mert „láttam, hogy a feleségem integetett a buszsofőrnek, aki meg is várta, míg felszállt, biztos, hogy vele is dolga volt.” Egyszer hazamenve saját testvérét találta ott náluk, aki a szomszéd faluban lakik, „biztos, hogy lefeküdt a feleségemmel, mert láttam, hogy lehajtott fejjel ment el tőlünk, a feleségem meg elvörösödött. Az a nő beszervezte a bátyját is, aki azonnal eljött a feleségemhez, amikor bementem a kórházba, de még a nevelt fiát is elhozta, s ezzel a fiúval is jóban volt a feleségem. Észrevettem, hogy, mindenféleképp üzengetnek egymásnak rajtuk keresztül, még a lánya is közvetített. A postásnak, aki nálunk kézbesített, adott egy meghatalmazást, s ezt a postást később a kert végében láttam beszélgetni a feleségemmel.” Azonnal tudta, hogy a postás is... „Ezután volt még egy vita, veszekedés a feleségemmel, és megtörtént a baj.” [45.137]

Ha időközben mégis az derülne ki, hogy a féltékenységi tébolyban szenvedő embert valóban megcsalták, az egyént akkor is elmebetegnek tartjuk. A diagnózist ugyanis nem a hűség vagy hűtlenség ténye dönti el, hanem a gondolkodás zavar ténye, a téveszmék jelenléte, az, ahogy a beteg a téveszmék vonalába eső valóságelemekből szemezget, és építi rendszerét.

7.3.4.5. Szomatikus (testi tünetekkel jellemzett) paranoia

A poligráfot azonban csak kiegészítő vizsgálatként szokták elvégezni, mivel a vizsgálati eredmény megbízhatósága alacsony. Ennek számos oka van. Így például egy ártatlan, becsületes ember számára nagyon felkavaró lehet a vizsgálat, és olyan intenzív szorongással reagálhat, mint ahogy azt a bűnöstől várjuk. Másrészt nagyon sok bűnözőre jellemző az ún. antiszociális személyiségzavar (pszichopátia), ahol az egyik vezető tünet éppen a szorongás hiánya. Mivel a pszichopata soha nem él át szorongást, ilyen mintázatot a bűncselekményre vonatkozó kérdéseknél sem fog mutatni. Arról nem is szólva, hogy egy testi működéseit jól ismerő, jó intellektusú, koncentrálni tudó, a műszeres eredményt manipulálni akaró embernél az élettani mutatók egy része tudatosan manipulálható (pl. tudatos izomfeszítés, szapora légzés semleges kérdésnél). A kutatókat napjainkban is foglalkoztatja a hazugság mérése. Az Élet és Tudomány 2001. november 23.-i száma például beszámolt egy ígéretes vizsgálatról a Pennsylvaniai Egyetemen, amelynek során az agyműködésről készített mágneses rezonancia-felvételek eltérései jelezték, ha hazudott a vizsgálati személy.

A téveszme egy konkrét testi betegség meglétére vagy képzelt testi deformitásra, rendellenességre vonatkozik (pl. büdösnek érzi magát). A paranoiás bár folyamatosan vizsgáltatja magát, nem bízik az orvosokban, ezért mindig újabbakat keres fel panaszával. Az állapotáról alkotott véleményeket összehasonlítja, a szakvéleményeket kontrollálja. Mindez azonban teljesen felesleges, hiszen téveszméje megingathatatlan. Nincs olyan ellene szóló bizonyíték, amelyet hajlandó lenne elfogadni vagy mérlegelni. A paranoiának ez a formája nagyon hasonlít a hipochondriára, ahol a képzelt betegek különféle betegségek tüneteit vélik magukon felfedezni. A mechanizmus azonban más. Ott a túlzott önmegfigyelés, a testtel való fokozott foglalkozás a meghatározó, itt viszont a valóság elemeinek önkényes összeillesztése nyomán kialakuló, logikai hiba útján keletkező, mozdíthatatlan téveszméről van szó.

7.3.4.6. Kevert típus

E körben egyszerre többféle paranoia típus is megtalálható, de ezek közül egyik sem uralja a tüneti képet.

7.3.5. A paranoia különleges megjelenési formái

A paranoia jellegzetes típusain túl akadnak egészen sajátos, földrajzi területhez kötött megjelenési formák is. Ilyen a Malaysiában és Afrikában előforduló „ámok”, valamint az Ausztráliában, Dél-Amerikában, Haitin, illetve az Egyesült Államok egyes elszigetelt területein megjelenő „voodoo halál”. Az ámok „zavart, magába zárkózó és csendes embereknél szokott fellépni, akiknek paranoid gondolatai kontrollálatlanul pusztító erőszakossági roham kitörését vetítik előre. A dühroham eredménye rendszerint az, hogy vagy a beteg öl meg valakit, vagy őt ölik meg, esetleg mindkettő bekövetkezik.” A voodoo halál jellegzetessége, hogy „a beteg meg van győződve arról, hogy megátkozták, és ennek eredményeképpen (vagy szégyenében) meg kell halnia. A paranoid téveszme olyan mértékű adrenalinbőséget vagy vagus-túlingerlést idéz elő, ami tartós és gyakran végzetes sokkállapothoz vezet.” [3.153-154]

7.3.6. A paranoia kialakulásának magyarázata

Mint minden más mentális zavar kialakulásánál, úgy ebben az esetben is biológiai- és pszichoszociális hatások sajátos összjátékának eredményeként alakul ki a pszichotikus állapot. Bár a zavar okát pontosan nem ismerjük, azt már biztosan tudjuk, hogy míg a szkizofrénia és a mániás-depressziós pszichózis elsődlegesen biológiai meghatározottságú (endogén) pszichózis, addig a paranoia pszichogén pszichózis, aminek kialakulásában a személyiség struktúra és a személyt érő lélektani hatások a döntőek.

A paranoia kialakulásához jellegzetes premorbid személyiség szükséges. A betegek már a pszichózis kirobbanása előtt is extrovertált, gőgös, öntelt, ugyanakkor rendkívül érzékeny, könnyen megsértődő emberek. Gondolkodásuk öncélú, én-központú. Viszonyulásaikban gyanakvóak, bizalmatlanok, vonatkoztatásokra hajlamosak. Kifejezett projekciós készséggel rendelkeznek, vagyis saját tudattalan, elfogadhatatlan vágyaikat a külvilágra vetítve másoknak tulajdonítják, mások vágyaként ismerik fel. (Szívesen félrelépnék, de ezt magamnak sem merem bevallani. Helyette az a gyanúm kezd erősödni, hogy a kedvesem már nem velem, hanem valaki mással akar ágyba bújni.)

A gyanakvó, bizalmatlan, paranoid beállítódás hatására a személy által átélt élmények sajátosan torzulnak, és az idő előrehaladtával még inkább felerősítik a paranoid beállítódást. Az ilyen ember folyton a számára rosszat akaró környezetet figyeli, állandó feszültségben él. A paranoia kirobbanását mindig egy hosszú, sokszor évtizedekig tartó paranoid fejlődés előzi meg, és egy többnyire jelentéktelennek látszó lelki megterheléssel járó ún. „kulcsszituáció” indítja el. Ezek általában olyan hétköznapi visszásságok, amelyek bárkivel előfordulhatnak: igazságtalanság érte, megalázták, megcsalták, meglopták, állásában „megfúrták”, stb. Ennek a kulcsszituációnak a történései horgonyozzák le az addig diffúz bizalmatlanságot, ez ad irányt a gyanakvásnak, ez határozza meg a téveszme tartalmát. (Például kveruláns lesz, ha jogsérelem érte).

7.3.6.1. Biológiai magyarázatok

Minthogy a paranoid gyanakvásosság örökletes személyiségvonás, így az e tulajdonságokkal jellemezhető premorbid személyiség tekinthető a paranoia biológiai bázisának. A premorbid személyiség talaján a zavar kialakulásának valószínűségét növelik a kedvezőtlen biológiai adottságok (pl. vakság, nagyothallás, testi deformitás), illetve bizonyos szociális tényezők (pl. a magány vagy idegen közegben a nyelvismeret hiánya).

7.3.6.2. Pszichológiai magyarázatok

1. Pszichoanalitikusok:

Freud a zavar kialakulást az anál-szadisztikus regresszió nyomán megjelenő projekcióval magyarázza. A projekció én-védő mechanizmus, amely úgy védi az Ego integritását, hogy a Szuperego által elfogadhatatlannak tartott vágyakat, késztetéseket másokra vetíti.

A neoanalitikusok körébe tartozó Erickson a személyiség fejlődését életünk végéig tartó pszichoszociális fejlődésként írta le. A paranoia kialakulása szempontjából a fejlődés első - születéstől 1 éves korig tartó - szakaszát tartja kritikusnak. Azt az időszakot, amikor a gyermek teljesen kiszolgáltatott a környezetének. Ha ebben az időszakban szükségleteit megfelelően kielégítik, bizalma lesz a környezetével, a világgal szemben. Ha nem, bizalmatlanná válik. Utóbbi esetben alakul ki felnőttkorban a paranoid pszichózis.

2. Behavioristák:

Szerintük egyszerűen hibás tanulásról van szó. Az elmélet szerint lelki megterhelés hatására azok az emberek dekompenzálódnak, akiket ezekre a terhelésekre nem készített fel a környezet.

7.3.7. A paranoia kezelése

A gyógyítás helyett szándékosan választottuk a szerényebb hangzású kezelés kifejezést. A paranoia ugyanis gyógyíthatatlan betegség. A téveszmék korrigálhatatlanok, ha egyszer befészkelik magukat a beteg gondolatvilágába, még az elektrosokk sem képes kiűzni azokat onnan. Ezeknél a betegeknél ezért inkább gyógyszerekkel és pszichoterápiával próbáljuk tompítani a pszichotikus állapotot. Bár a zavar kialakulásában a lélektani komponens a meghatározó, a pszichoterápia alkalmazásának is igen korlátozottak a lehetőségei. A pszichoterápia alapja ugyanis a bizalmon alapuló, kölcsönös összehangolódást feltételező, érzelmileg teherbíró kapcsolat, amit egy gyanakvó, bizalmatlan paranoiás beteggel nagyon nehéz létrehozni. Ha mégis sikerül, kizárólag egyéni terápiában dolgozunk. Paranoiás betegnél a csoportterápia ugyanis kontraindikált. Egyrészt nehezen tolerálják ezeket a helyzeteket, másrészt képesek a csoporttörténésből is tovább építeni téveszmerendszerüket. Legrosszabb esetben a beteg meglévő disszimulációs készségét fejlesztjük, ezzel próbáljuk megkönnyíteni a beteg környezetében élő emberek életét.

A gyógyszeres kezelés során többnyire elegendő nyugtatók, szorongásoldó készítmények adása. Intenzív farmakoterápiára, pszichózis elleni szerek adása csak akkor szükséges, ha a beteg túlzottan nyugtalanná vagy agresszívvá válik, illetve abban az esetben, ha a beteg számára - bűncselekmény elkövetése miatt - kényszer-gyógykezelést rendelnek el.

7.3.8. A paranoia jogi vonatkozásai

Miként utaltunk rá, aligha akad olyan jogász, aki a pályán töltött évei alatt ne találkozna valamilyen formában számos paranoid beteggel. Ügyvédek, ügyészek, bírák, államigazgatási szakemberek egyaránt ki vannak téve a paranoidok zaklatásának. A betegséget némi gyakorlat birtokában egy idő után már könnyű felismerni. Az igazi probléma ilyenkor kezdődik, minthogy mindannyian készetetést érzünk arra, hogy a paranoid beteget konfrontáltassuk a betegségének tényével. Sajnos ez a magatartás azonban csak arra jó, hogy az érintett bennünket is azonnal besoroljon üldözőinek feltehetően már addig is népes táborába.

Találkoztunk már olyan paranoid beteggel, aki egész egyszerűen mindenkit beperelt, aki az ügyében nem hozott szája íze szerinti döntést, vagy egyszerűen nem az ő vélt igazát hangoztatta a vele való beszélgetés során. Minthogy azonban éppen betegségéből fakadóan követelései bármiféle valóság- vagy jogalapot nélkülöztek, a feljelentettek száma dinamikusan nőt. Amikor már a Fővárosi Bíróság és a Legfelsőbb Bíróság az ügyben eljáró valamennyi bírája és néhány vezető tisztségviselője is belekerült ezen alperesi körbe, az illetőt végre gondnokság alá helyzeték.

A problémák szerencsére általában nem fajulnak el idáig, és a paranoid kórképtől szenvedők beérik bajaik vélt okozóinak feljelentgetésével. Természetesen ezzel is akad éppen elég gond. Amennyiben már a keresetlevél (feljelentés) vagy az első tárgyalás alapján nyilvánvaló, hogy a felperes vagy a feljelentő üldöztetéses zavarban szenved, célszerű lehet a lakhelye szerint illetékes gyámhatóság megkeresése a gondnokság alá helyezési eljárás kezdeményezése érdekében. Természetesen amennyiben erről az érintett tudomást szerez, szinte bizonyosak lehetünk benne, hogy valamilyen szinten velünk szemben is megpróbál fellépni, hiszen az ő olvasatában ez bizonyíték arra, hogy mi is csak őt üldözzük. Ennek ellenére e lépés gyakran elkerülhetetlen, elmaradása esetén ugyanis az általa indított vagy kezdeményezett eljárások száma csak növekedhet. Spontán gyógyulásra vagy meggyőzés általi betegségbelátásra nem építhetünk, sőt, az idő előrehaladtával a tünetek inkább csak súlyosbodni szoktak.

Magunk is ismerünk olyan esetet, amelyben egy, a szexuális életet hosszabb ideje nélkülöző negyvenes nő sorozatos feljelentéseket kezdett tenni városa különböző prominens személyei ellen. Többnyire közhivatalt viselő negyvenes férfiakat vádolt azzal, hogy álmában behatolnak a lakásába, ahol őt mintegy hipnotizálva, akarata ellenére szexuális aktusokra használják. Később lakásában már nappal is állandóan spermaszagot vélt érezni például saját ruházatán és kölnisüvegében is, állítása szerint ugyanis az „elkövetők” spermájukkal mindenét megfertőzték. A hatóságok kezdetben nem léptek fel érdemben, amiben a feljelentő csak az összejátszással kapcsolatos gyanújának beigazolódását látta. Cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá helyezése végül elkerülhetetlenné vált.

A szkizofrénián és a paranoid pszichotikus zavaron kívül a pszichózisnak számtalan megjelenési formája létezik. Ezeknek legfontosabb típusait - a teljesség igénye nélkül - utalásszerűen ismertetjük.

dr. Grád András

ügyvéd

Eredeti Cikk: Fekete Mária – dr. Grád András: Pszichológia és pszichopatológia jogászoknak c. könyvének 3.1.3.3. fejezete